Dorka barátnőmet már ismerhetitek, hiszen ő volt a "Mi hárman" csapatának egyike. Ma van a születésnapja, ami okot szolgáltat nekem arra, hogy pont ma, pont így írjak róla.
Jövő héten indultunk volna "Mi hárman" Fabrianoba, a neves olasz akvarell rendezvényre, ahol az ő képe is részt vett volna a bemutatón. Sajnos, a körülmények ezt most nem tették lehetővé, így egy kávé mellett, a napos teraszon beszélgettünk arról, hogy miként is lett belőle akvarell festő.
A művészet mindig jelen volt az életemben.
Édesapám kacérkodott a szobrászattal, az szeretett volna lenni, de más irányt vett az élete. A művészet szeretete azonban megmaradt, pici koromtól vitt múzeumba, szerettem, ahogy mesélt az ott látottakról.
Gimnazistaként, majd utána is a Dési Huber István Képzőművész Körben tanultam rajzolni, készültem az Iparművészeti Főiskola felvételijére. Ez idő alatt a Magyar Divat Intézetben dolgoztam rajzolóként, a divattervezők mellett. Azonban a harmadik felvételi próbálkozásom is sikertelen maradt, ezért ezen a ponton feladtam álmaimat és másfelé orientálódtam.
A következő meghatározó állomás a Képcsarnok Vállalat volt, aminek egyik kiemelt üzletében, a Vörösmarty téren kezdtem el dolgozni. Itt kortárs festményeket, szobrokat és iparművészeti tárgyakat árusítottunk, kiállításokat rendeztünk. Nagyon sok művésszel ismerkedtem meg személyesen, legnagyobb élményem a Barcsay Jenővel folytatott beszélgetés volt. Ezalatt az évek alatt elvégeztem a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolát, férjhez mentem, gyerekeim születtek és így – több évtizedre- más irányt vett az életem.
Három-négy évvel ezelőtt kanyarodtam vissza régi vágyamhoz és elkezdtem festészetet tanulni. Először akrillal próbálkoztam, kicsit az akvarellel, pasztellel is. A vízfestés nem fogott meg, kínlódtam vele, nem sikerült, görcsös voltam.
Aztán egy workshopon egy fiatal, lelkes tanár megmutatta az akvarellfestés csodáját, ami azóta szerelem lett és állandó tanulás tárgya.
Tapasztalatom szerint az akvarell nagyon nehéz technika. Jól át kell gondolni a festés folyamatát mielőtt elkezdjük, mert minimális a javítási lehetőség. Más festészeti technikáknál több különböző réteget lehet egymásra festeni, többször javítani, csúcsfényeket a legvégén a helyükre tenni. Ez az akvarellnél nem alkalmazható. Ott előre tisztában kell lennünk, hogy milyen végeredményt szeretnénk elérni. Másik különleges dolog az akvarellben, hogy nagyon nagy az esetlegesség, hogy a papír, a festék, a víz hogyan dolgozik együtt és mit adnak hozzá ahhoz, amit én előre elterveztem. Ugyanakkor ez az egyik legszebb dolog is a vízfestésben.
Ezt a technikát továbbra is mesterektől tanulom, még hosszú út áll előttem, hogy az igazán egyedi, felismerhető stílusom kialakuljon.
Ugyanakkor rájöttem, hogy az akvarelltechnika nagyon sokat segít az önismeretben is. Sok dolgot –, ami talán alkatomból adódik, talán a betöltött munkaköreim miatt is kialakult -, nehéz elengedni. Hiszen akvarellben nekem az tetszik, ami foltos, esetleges, amit a néző szeme-agya rak össze. Ezen a téren még sokat kell gyakorolnom, sokat kell fejlődnöm. Addig is azt mondogatom magamnak, amikor egy új képhez kezdek, hogy „nem kell ezt túl komolyan venni” és „nem ez lesz életem főműve”.
Nagy örömömre már tavaly volt alkalmam néhány képpel bemutatkozni kiállításokon:
- a Belvárosi Tavaszi Tárlaton 3 képemmel
- a Benczúr Hotelben, újpesti festők mellett szintén 3 képemmel
- a Stefánia Palotában Az akvarell világa című mexikói-magyar kiállításon 1 képemmel
- a Rátkai klubban rendezett Amatőr Akvarell pályázaton 2 képemmel
Idén januárban szintén a Rátkai klubban volt kiállítás Mi hárman címmel, ahol két kedves akvarellfestő barátnőmmel állítottuk ki képeinket.
Itt tartok most, és remélem, hogy a művészet mindig jelen lesz az életemben…Andorka Éva akvarelljei
