A szeretet hatalma

Sokat gondolkoztam, hogy van-e jogom megírni más történetét. Olyan sokszor és könnyen alkotunk véleményt másokról. Kívülállóként elképzeljük, hogy mi lenne a helyes megoldás, avagy a jó döntés. Aztán érzelmileg közel kerülünk, és már nincs meg a rideg és objektív látásmód. Látjuk a szenvedést, az embert a történet mögött.

Hol kezdődik az anyaság? Le lehet-e tenni valaha ezt a felelősséget?

Adott egy szép család három gyerekkel. Abszolult ideális állapot. Nyilván küzdenek a mindennapokkal, de ez ekkora létszámnál normálisnak mondható. Majd egyszerre a kisfiú rosszul lesz, szédülni kezd.

Most jön az a rész, amikor megfordul a világ: szerintem ez az érzés leírhatatlan, felfoghatatlan, amikor megtudod, hogy a gyermeked beteg. Aztán megérted, hogy beteg. Aztán kutakodsz az agyadban, és arra gondolsz, hogy biztos az értelmi képességeiddel van gond, és valamit félreértettél, mert az úgy most hogy?

Tegnap még vidáman szaladgált, bohóckodott és persze rosszalkodott - pont úgy, ahogy azt az ilyen korú gyerekek tenni szokták. Voltak barátai, iskolába járt. Most sem látszik nagyon betegnek, csak valami nincs rendben.

Az agyi sorvadás jelei hamar megmutatkoznak. Először még azt gondolná az ember, hogy még meg tudna alkudni a helyzettel, de itt nincs megállás. Mindenki beleteszi magát a helyzetbe: a család, a barátok és az ismerősök. Egy idő után elfogynak a szavak, nincs mit kérdezni. A betegség egyre több területet érint, a szervek működése is sérül. A gyermek elcsendesül. Már csak pillantások vannak. Aztán már csak az érzés marad, hogy a gyermek még ott van a pillantás mögött. Jön a dialízis, a mesterséges táplálás. A test még megveszekedetten kapaszkodik az életbe.

Család? Hónapok óta külön vannak. Az egyik pénzt keres, és próbálja az otthoniakat egybefogni. A gyerekek még kicsik. A másik a kisfiút óvja, segíti és ápolja. Néha hazaszalad mutatóba, de ott is anya. Mert egy anya mindenhol és mindenkor anya. Mert nincs szabadság, vagy pihenő.

Már nagyon fáradt. Hónapok óta figyelem, ahogy küzd. Már nem remél. Vagy mégis: bízik. Talán ez jobban segíti a túlélését. Nem adja fel. Nem maradt más dolga, mint elsimítani, elegyengetni az utat a lét és a nemlét között.

Nekem az a metafora jut eszembe, hogy olyan mintha egy hatalmas piramist mászna meg a gyermekkel a karjában. Hogy abban segíti a gyermekét, hogy biztosan elérje a fényt. Csak azt tudni, hogy eddig mekkora utat tett meg. Arról senkinek nincs fogalma, hogy mikor és hogyan érik el a fényt.

Sok anya járja be ezt az utat némán, összeszorított foggal, panasz nélkül. Mindent feladva kísérik a gyermeküket a fény felé. Nekik azonban ezután is van élet, hiszen egy család várja haza ezt az anyát.

Ez nem egy karácsonyi happy end. Tisztelgés a szeretet ünnepén a szeret végtelensége előtt. Az a jó, ha ilyen erőpróba elé soha nem kerülünk, de beszélnünk kell ezekről az esetekről, hogy megértsük, mennyire szerencsések vagyunk.

Töltsétek szeretetben az ünnepeket, és adjatok hálát azért a jóért és békéért, ami körülvesz Titeket, ami körülvesz minket.

Boldog karácsonyt!